Félálomban még az ágyban megállapodtam abban, hogy leszarom, nem érdekel ha ma is elalszom a 10 órás gyakorlatomat. Erre most, hogy felkeltem látom, hogy csak fél 9 van, a végén még beérek.

Simán képes voltam eltévedni az Allee pláza körfolyosóján. Nem az én világom, na.

Az előzőhöz hasonlóan szánom azokat, akik csak a saját kis apró ügyüknek élnek (hogy legyen tisztább a föld, legyen több sport az egyetemen, legyen több művészet, stb.) és csak kérnek és kérnek, merthogy pénzt azt mi adunk.

Én pedig széttárom kezeim és hiába mondom nekik, hogy az ő ügyük ugyanolyan huszadrangú, mint a másik százé, én vagyok a köcsög ha nem kapnak. Hát baszki adnék én, de nem lehet mindenkit megetetni.

Őszintén szánom azokat, akik a hivatalos leveleiket nem vezetéknév.keresztnév@szolgáltató (vagy ehhez hasonló) alakú e-mail címről küldik.

Mindenki köcsög.

Kedves Naplóm!

Az elmúlt egy hétben volt szerencsém két Dékán-jelölttel jópofizni, kibiciklizni gazdagrétre dombnak felfele lapos hátsó gumival (a kurva hidegben), órákon át terembeosztásokat készíteni és hajnal 3-as csütörtöki fekvés után péntek reggel 8-ra menni egy húsz perces megbeszélésre, amihez semmi közöm nem volt.

Legalább ma volt újra zene és ott viszont akkora király voltam, hogy mikor azt mondta tanárnő, hogy "nagy szeptim G-re", akkor előbb vágtam rá az Fisz-t, mint ő. Következő alkalommal már lehet, hogy hangszer is lesz.

Mai napon pedig túlestem életem első zeneóráján.

Tényleg baszki. Január elejére sikerült leszorítanom a gmailben "megcsillagozott" leveleim számát 10-15 körülire, erre faszom most megint van negyven.

Ott tartunk, hogy már bulizni sem tudok elmenni értelmes időben, mert baszki még este is dolgom van. Hát a faszom se fog soha többet a közösségért dolgozni.

Ma mikor egyetemről hazaértem, szobatársam még aludt:

-Jó reggelt! Délután négy óra van.

-Jólvan, na, voltam már bent.

-Milyen órán?

-Tesiztem.

Persze majd egy-két-tíz év múlva, amikor újraolvasom ezt az egészet, nem sokra fogok az előzővel menni, úgyhogy: csütörtök este újfent vállalhatatlanul bebasztam, ennek következtében épphogy sikerült beérnem pénteken a könyvtárba, épphogy sikerült emberi időben kiköltöznöm az albérletből, de bőven nem volt már időm arra, hogy haza is jöjjek.

Sebaj, mentem volna a szombat reggeli vonattal, amit persze lekéstem, ahogy a 10 órásat is. A 12:52-kor indulót már majdnem elértem, de hát meg kellett venni azt a dupla húsos hambit a restiben, így mehettem fél órával később, 400 forinttal többért.

A hambi már csak azért is jó választás volt, mert otthon durván zsíros-fűszeres sült oldalas várt, meg mellé még egy töltött paprika, úgyhogy fájni fog majd ha tavasszal újra elkezdünk futni. (Oldalasból utána ettem még egy -az elsőnél kétszer nagyobb- darabot, hehe.)

Az albérlettel is én szopok, mert baszki még mindig csak négy főt találtunk az öt helyre. A főbérlő baromi rugalmatlan, a szerződést is nekem kell megírnom (miszerint ezentúl mi off, új lakók jönnek) és még így se fix, hogy visszajön a kauciónk.

A fentieken túl pedig lassan szakdolgozni is kéne, napi kötelességeimmel (ami kikúrt sok) is foglalkoznom kellene és már most fosok, hogy mégis, hogy a francba lesz nekem időm félév közepén ha reghéten sincs.

Sokszor van az, hogy már majdnem ide írtam valamit, már majdnem jóváhagytam azt amit leírtam, aztán törlöm az egészet a fenébe. Azért van, mert úgyis csak azt írnám, hogy épp milyen szar nekem. Ezt viszont meg tudom fogalmazni egy szóval is.

Faszom.

Életemben először fizettem 1500 forintot egy szendvicsért. Subway, az.

Kezdenek elszaporodni az eljegyzések az ismerőseim közt. Durva. Sőt, múlt héten meglett az első baba, a szülők fiatalabbak nálam is. Durva.